Ma a menekülésről és az álmokról írok.
A szomszédos irodaépületben dolgozó két lány az udvaron cigizik, majd beszélgetnek, majd újabb cigire gyújtanak és telefonálnak és az épület védelmére odarakott kék nemesacél korláton gerendagyakorlatokat parodizálnak és az épület előtt megálló kamionsofőrrel beszélgetnek, aki vékony derekuk, az enyhe szélben meglebbenő hajuk, rövid ujjú pólójuk és virágos, csábító frisseségük miatt állt meg, holott hátul, a szervízben lenne dolga.
Ezek az emberek menekültek, a napi munka és monotónia menekültjei. Mind máshol vannak most, a fiú a lányok ágyában, szeretkeznek vegyesen, majd egyenként, majd egyszerre, vagy állatkertben sétálnak, fagyit nyalva, vagy kihalt strandon friss harapós szélben összebújnak, a lányok a fűben hemperegnek nevetve, a Balaton-parton, kéz a kézben, gondtalanul, vihogva futnak a naplemente felé. Este koncert, másnap másnap. És mindez elölről, amíg csak lehet.
Mindennapi drog az elvágyódás, lottónyereményről való álmodozás, az agy művészi tornája, amiben a művészi nem más, mint vágyaink erkölcsi felemelése pillanatnyi állapotunk fölé. A boldogság így csak karnyújtásnyira van, egy kép erejéig, egy emlék erejéig, egy szép, kerek női mell erejéig. Mintha ez az álom, ez a menekülés megmenthetne bennünket a túlságosan sivárnak érzett világtól. Ki sugallja ezt nekünk? Ki olyan bátor manapság, hogy a dúlt hiteknek katedrálist emeljen? Vagy mi vagyunk azok, akik ennyire vágyunk egy egységes világra?
Sugallni senki sem sugallhatja, hiszen nem áll mellettünk senki álmodozásainkban. Senki embernek nem tetszik hogyha álmodozunk, hiszen a mi álmaink őt hátráltatják. Az álomvilág ugyanis az a világ ahol mindenki pontosan azt cselekszi és gondolja, amit az álmodó elvár tőle. Minden más ellentmondás felébreszt minket az álmodozásból és puszta tervvé silányítja az oly tökéletes képet, amiből a kompromisszumkészség vagy a tökéletes bezárkózás a kiút. Az ember megtartja magának álmait, megvalósításuk ugyanis a másik álmaival ütközik. Tehát emiatt sem és a puszta irracionalitás miatt sem sugallja senki hogy álmodjunk. A média sem sugalmaz semmit. Beindít kémiai és biológiai folyamatokat az agyunk, amikor a reklámokat látva éhségérzetet ébresztve bennünk, beindítja az álmodozást és annak szélsőséges formáját, a sóvárgást. Ha a média súgná nekünk meg álmainkat, olyan idolok szerint kéne alakítanunk életünket, amelyet soha nem érhetünk el. Logikusan: ez olyan csapda, ami ellen ösztönösen védekezik az agy. A reklámban szereplő női orgazmus nem adja el a tusfürdőt. Nincsen olyan idióta a Föld nevű bolygón, aki elhiszi hogy egy tusfürdő már a puszta habzásával kéjes sikolyokat ébreszt az emberben. Maga a pulzáló nő sem lehet az éhség direkt tárgya, az egész üzenet nem más, mint: mi, reklámkészítők tudunk nevetni magunkon, tudjuk hogy ez hülyeség, és te jól meglepődtél, nevetsz is magadban, parodizálod a reklámunk bornírtságát a barátaidnak is....és észreveszed a polcon a tusfürdőt a boltban, és mert kíváncsi vagy és emlékszem a reklámra, megszagolod és kellemesnek találod majd a tucatillatot mert könnyed, vidám érzések szállnak meg, amikor a reklámra gondolsz. Becsaptunk? NEM. Van lehetőséged elutasítani a terméket, a reklámot, az egész hajcihőt, elég ha elolvasod az összetevők listáját, elég ha arra gondolsz, milyen a szexuális életed vagy az is elég ha megnézed az árát és összehasonlítod nem reklámozott termékekkel. Nem sugall neked senki semmit, azért vagy ember, mert van lehetőséged választani és a lehetőségek között mérlegelni, nem pedig primitív módon, impulzusok alapján dönteni.
Az álmodozás szükséges az embernek, de sajnos úgy tud csak porból városokat építeni és képeket festeni, hogy azt semmi nem óvja a leggyengébb széltől sem. Kötőanyaga ennek az elvágyódás, a sóvárgás és az éhség. Sajnos, hitünk, hiteink is így épülnek fel többnyire és nem tanítanak meg minket arra, hogyan kezeljük összeomlásukat. Utána persze prófétákat, látnokokat várunk hogy a dúlt hiteknek katedrálisokat építsenek, az örökkévalóságnak, az összetartásnak és az élethez való alapnak. És mikor nem jönnek el (vagy a hamis próféták jelennek meg a színen), mi magunk kezdjünk el összeszedni a romokat hogy abból, kishitűségtől vezérelve, csak egy viskót emeljünk saját magunk szentélyének. Mert szükségünk van erre a hajlékra, a keretre, amibe a világot befoglalhatjuk, e nélkül ugyanis a valóság annyira iszonyú és terebélyes, átláthatatlan, mint semmi más.
De jó ez a látásmód? Tényleg szükség van a keretre? És ha távcsőre váltanánk? És amit a távolban látunk, elindulnánk felfedezni, ahelyett, hogy álmodozunk róla? Így a kaland is megmarad (felfedezni a világot úgy, ahogyan csak mi tudjuk) és menekülnünk sem kell. Bent, kint, mindegy. A lényeg a kaland.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése