Élményszámba megy már a mizantrópiám. Jól szórakoztat,
amikor attól vagyok boldog, hogy elképzelem: a munkahelyem, ami egy irodaház,
nincsen többé, helyén madarakkal és bogarakkal tarkított, kusza liget lüktet békésen és a napok és az éjszakák úgy jönnek és mennek az időn kívül, mintha semmi sem változott volna.
Amikor még sokat játszottam stratégiai
játékokat, füldugóval a fülemben, gyakran elméláztam a be nem épített tájak rajzolt
szépségén, az el-elrepülő madarak algoritmusán, a száz meg száz kilométerekről
oda nem hallatszó emberi nyüzsgés hiányán. Boldogság, nyugalom, izgatottság
szállt meg ilyenkor: milyen lehetett a föld, ahol élek, mielőtt haza lett volna
vagy nemzet? Milyen lehetett a ligetek, árterek, folyók harmonia caelestis-e,
mielőtt kisajátítottuk volna ezt a föld-darabot? Mit ér egyáltalán a nemzet, a
haza, a magyar kultúra számomra, ha minden csak az én egyénem létezése
szempontjából relatív és nincsen mögötte az égi harmóniának ez az abszolút
igazsága?
Manapság (közhelyes és pongyola így kezdeni egy mondatot, de
nem vagyok és nem is leszek író) az információk egy jelentős hányada egyetlen
fogalom köré összepontosul, e mentén áramlik, és ez által módosul értelme: és
ez a fogalom a nemzet. Aki nemzetről beszél, csak az igazi hazafi, holott aki igazi hazafi, nem beszél feleslegesen sokat a saját hovatartozásáról és nem csacsog állandóan "nemzetül". A magyar kultúra is, ami szereti magát (vagyis mi szeretjük őt) más kultúrák fölé helyezni, nem létező fogalommá válik lassan: nem létezik mert nem tudjuk elfogadni egységesen, mi is lehet az. Arany Jánost (a legnagyobb magyar nyelvművelők egyikét) nem tanítják, József Attilát könnyedén kikosarazzák kommunizmusa miatt, Dsida Jenőt pedig nyíltan semmibe veszik, mert bár nagyszerű és nagy hatású költőnk volt, meglehetősen keveset foglalkozott olyan magasztos dolgokkal, mint a nemzet, Trianon, vagy a Magyar Ugar.
Ugyanígy a politika is: Magyarországon kétféle politika létezik: nemzeti és amit a nemzeti oldal nem tart annak. Kétféle intézmény létezik: nemzeti és mindaz, ami ezzel retorikával szemben
áll. Két részre bomlott országunkat két aspektusból támadják: nemzeti
hovatartozásunkat kérdőjelezik meg és ezzel a kritikával kialakítják a „nemzetietlenek”
csoportját is. De vajon attól lesz nemzet a nemzet, hogy annak hívjuk?
Szerintem nem.
Ha megvizsgálnánk a nemzet szó kialakulásának fogalmát, látnánk,
hogy az egy baromi unalmas, mégis sokatmondó eredményre vezet: mégpedig arra,
hogy a nemzet az, amit a nemzettudathoz tartozó emberek csoportja annak gondol.
Nemzet vagyok én, a skinhead, a cigány, a zsidó és nemzettag az is, aki Károlyi
Mihály szobra elől ellopva a virágokat („Nemzetgyilkosnak nem jár virág”) kizárja azokat a nemzettársait a nemzetből, akik tisztelik Károlyit és munkásságát. Az én nemzetemben mindenki boldog, és mint Nagy László, én is féltem ezt a boldog, tiszta képet, félreteszem, hűtlen leszek hozzá és igyekszem elfelejteni.
Abban, hogy mit értünk nemzeten, nincsen egyetértés. Miért gondoljuk, hogy létezik egyáltalán? Miért gondoljuk hogy valami egyetemes és alapvető igazság, intézmény, öröktől való dolog? Miért gondoljuk hogy jogunk van megalkotni és ezzel mást kizárni, vagy éppenséggel, beengedni ebbe a körbe?
Mert ha a fákra, a madarakra, a sok gyönyörű dallamra gondolok, amit akkor hallok, amikor meglátom a Tiszát méltóságteljesen hömpölyögni, vagy a Balatont viharos dühében, akkor rájövök, hogy az egész szart sem ér, hogy nem, nincsen nemzet, a nemzet az egy pilanatnyi, kreált dolog, mások ellenében, valamilyen aktuális ellenségkép alapján szervezett valami, egy nyúlós, széteső katyvasz, aminek értékes alkotói mellett ott vannak a rohadt és poshadó részek, a megkemenyédett, irracionális maradványok, a forrongó, forradalmi balfaszságok is, a "csakazértis" meg a "csakazértsem". Ott van benne a volt huszár, aki, elszökve az ellenség fogságából, egyetlen ép kezének tudatában ismét jelentkezett tüzérnek és ott van benne a volt huszár, aki képtelen megbirkózni a tudattal, hogy a lázongás ma már nem vezet eredményre, hiába a szép eszmék, hiába a jó szándék.
Amikor kinézek az ablakunkon, fákat, házakat, utakat látok, az eget felszabdaló kábeleket, mint vad, örjöngő üzeneteket, hogy csak az ember fontos, csakis a nemzet és csakis a haza. A ház előtt álló fán van egy fészek, egy magasságban az ablakkal. Ha pedig azt nézem, nem is kell koncentrálnom, hogy eltűnjenek ezek a fékevesztett, gyűlölködésre hajlamosító akadályok a látóteremből. Csak a fa, csak a madár, csak a természet kiismerhetetlen algoritmusa. Minden más: gyullasztó ábránd és szívet tépő káprázat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése