2012. április 13., péntek

Capitaly

The trouble with the rat race is that even if you win, you’re still a rat. – William Sloane Coffin


A jelenkori könyvkritika elsiklik a tény felett, hogy egyre több és egyre borzasztóbb regény születik az éhségről, a vágyról és annak csillapíthatatlanságáról. A vámpír-regények, a különböző, a kiüresedést bemutatni hivatott írások zöme ezekkel a kulcs-szavakkal könnyen megfoghatóvá válnak. Divat lett persze, és szexi dolog a vérivás de ez csupán csak menekülés a valóság elől: a horrorfantáziák az emberi lélek elvenjébe vágnak. Ha mi magunk vérre nem is vágyunk, de egy biztosabb, kiszámíthatóbb és csak a jelennel foglalkozó, saját magunkat abszolút középpontba helyező életre igen.

Mi hozhat létre ilyen függést a vágyainkkal? Vajon a kapitalizmus pusztulása? A folyamatosan, mindenről félretájékoztató média? Az információk túlcsordulása a hétköznapokban? Mi az a központi drog amit fogyasztva az ember eljut a horizonton túlra, ahol már semmi más nincsen, mit az éhség? Ahol már tényleg semmi más célja nincsen az életnek, mint a szerzés és a birtoklás? 

Vajon, van-e valami más célja is az életnek mint a szerzés és a birtoklás?

Volt egy játék gyermekkoromban, Capitaly-nak hívták. Nagyon szerettem vele játszani, bár a skizofréniába hajló, szivárványos réteken és gyárak szivarfüstös irodáiban egyaránt szárnyaló személyiségem már eközben is kezdett kiütközni rajtam. A játék lényege nem más, mint minél több pénzre és ingatlanra szert tenni a játék során egészen az egyik  vagy az összes játékos csődjéig.  Az utolsó talpon maradt nyer.

Halmoztam a kártyákat, a kis papírpénzeket és meg voltam sértődve, ha valakinek adót, hozzájárulást vagy szállodahasználatot kellett fizetnem. Nem tetszett persze az sem, hogy ha olyan számot dobtam a dobókockával, hogy nem tudtam megállni a startmezőn, hanem át kell haladnom rajta, így feleannyit zsebeltem be a szabályok szerint. Mindig is azt gondoltam, hogy ezek a dolgok járnak nekem és hisztiztem mint egy hülyegyerek, ha nem kaptam meg. Azt hagyjuk hogy a szüleim ezt engedték-e vagy sem. A lényeg, hogy soha nem tanultam meg rendesen küzdeni és soha nem tanultam meg veszíteni. A mai napig féltékeny vagyok a nálam sikeresebb emberekre.

Azonban egy napon, úgy döntöttem, felhagyok a Capitalyval. Ültem a tábla felett, egyedül, mivel senki nem tudott akkor leülni velem játszani, és 14 éves fejjel rájöttem hogy ez a játék számomra mit jelent, mit jelképez és hogy én ezzel nem tudok és soha nem is fogok tudni teljesen azonosulni. Amikor legközelebb barátaimmal leültem játszani, ők nyugodtan játszottak, célratörően, küzdve az első helyért és mások kinyírásáért, én pedig a háttérben visszavonulva, csendesen megültem a három darab közepesen értékes ingatlanomon. Ugyanis rájöttem: nem tudnak ellenem tenni semmit. Lassú, kiszámítható, csöndes elmúlásomat csak az időnkénti nagyobb befizetések siettették és lassan maga a játék tett tönkre engem, nem pedig a vágy hogy előretörjek és hogy nyerjek, a nyílt harcot vállalva.

A kapitalizmus szelleme ilyen: a töretlen haladásba és fejlődésbe vetett hitre épül és ez a hit puszta ábránd. Ebből a hitből egy logikusabb, szebb, jobb világ következik, olyasvalami, amiben a jó és sokat dolgozó ember elnyeri jutalmát, a rossz tönkremegy, és még a jog is ítélkezik felette. Csak hogy az elmúlt pár évszázad láthatóan nem támasztja alá ezt a hitet, az ember és társadalma nem lett igazságosabb és bár eszközei minőségileg fejlődtek, a társadalmi fejlődés megrekedt valahol a polgárság kialakulásánál. Az emberek igazságérzete, egymás iránti érzelmei, nyitottsága vagy együttműködésre való hajlama csak kényszer útján születik meg, nem pedig az általános nyitottságból. És ez a kapitalizmusnak köszönhető, ami valamilyen csavaros módon együtt járt az információ-éhséggel és ez utóbbi elhozta az intimszféra totális leépítését. Olyannyira a szabadságra vágytunk, hogy megkaptuk annak tökéletes anti-utópiáját: az Szabadság Falanszterét, az Egyenlőség 1984-t, a Testvériség Náci Németországát.

A Capitaly csak egy egyszerű verziója annak, amilyen a világ és tudom, hogy a gyerekeimnek is meg fogom tanítani, hogyan kell játszani. Szükségük lesz a leckére hogy elfogadhassák a többséget hogy életben maradjanak. Azonban látom, hogy ami szellemiségre a játék épül, az emberi társadalmakban törést, visszafejlődést, agresszív expanziót eredményezett és emiatt úgy gondolom, hogy a jólét, a haladás és fejlődés (bármit is jelentsenek ezek a fogalmak) sulykolása emberek milliárdjainak fejébe nagy bűne az emberiség egy bizonyos hányadának és ezét felelősséggel tartozik (tartozunk). Az éhség és sóvárgás létrejöttéért ez a szellemiség igenis felelős, komisz dolgokat hitet el az emberekkel, és arra a tényre alapozza komiszságát hogy az egyes ember alapvetően szeretne szabadon, boldogan élni. 

Ezt a szabadság és boldogság iránti vágyat erősíti fel a kapitalizmus és hajtja túl, - mintha egy olyan zsoké ülné meg a lovat, akit nem érdekel, hogy a ló megdöglik-e alatta, mert nem érdekli a ló. Csak saját maga érdekli, lóból amúgy is sok van, elég pénzért bármikor vehet egyet, ha akar.

Talán a jelenlegi válsággal elérkezik végre a lehetőség, hogy a zsoké pihentesse a lovat vagy együttműködjön vele és inkább, verseny helyett, felfedezőútra induljon vele. A világ fejlődése ugyanis zsákutcába futott a nagy versengéssel. Ideje pihenni és kitalálni valami mást.

2012. április 6., péntek

Az internet esztétikuma (Tökéletesség és kudarc)

A mai nap szépe Erika. Erika szereti a barátait (nanee!) meg szereti a jó zenéket (biztos?) meg szereti a nyarat. Erika szeret mindent ami szép és jó, bár, ha nem szeretné, az felvetné annak a lehetőségét hogy Erika szociopata vagy pszichopata, és titokban a texasi láncfűrészes gyilkos a példaképe. Legalábbis az internetet olvasók, elé prekoncepciókkal leülők szerint. Ha tehát ők (mi) azt olvasnánk ott hogy "Csenge szereti a hagymát és a pálpusztai sajtot, szabadidejében lószart lapátol és azért nem látjátok mosolyogni, mert fogainak összmennyisége kevesebb mint füleinek összege", mentem máshogy értékelnénk az ő esztétikumát. Meglehetősen dögös és fülledt képzeteket gerjesztő képei ellenére hagymaszagúnak képzelnénk és büdösnek, holott az illúzió - hogy édes, finom illata van, hogy ott, ahol a nyakán a forróságtól szeretkezés közben kidagad egy ér, ott van elrejtve az örök élet titka - fontos nekünk (nem tudom hogy a fenti dolgokat Csenge szereti-e és hogy szeretkezés közben nyakán kidagad-e egy ér). Hagynám a témát boncolgatni, naponta 1000 ilyen idétlen cikk, bejegyzés és komment felett siklok el mintha valami bizarr Bosch-festmény lenne a táj én meg a felette repülő, alaktalan kíbic, a pestisdoktor.

De most már leszállok, a szárnyamból tollat ragadok és inkább kiírom magamból ami forr bennem: az internetes kommentelés nem más mint egyszerű hullagyalázás. Az anyag, amiről szólnak a cikkek, bejegyzések, kommentek, már régen halott: nem más ez, mint a vizuális esztétika, amely felett az emberek úgy ütköztetik véleményüket, mintha az az egyetlen és legigazabb igazság lenne, vagy öntik reakcióikat a digitális térbe úgy, mintha a névtelenségük és álcájuk egyben sérthetetlenségüket biztosítaná. Azért halott téma, mert hazugság: senki nem úgy néz ki a valóságban mint egy fényképen, vagy smink nélkül vagy sminkkel vagy motoron vagy kocsi alatt szerelés közben vagy egy vaddisznóval viaskodva a gemenci erdőben. Az emberi lényünk szépségének múlandó pillanatait felidézni hivatott képekhez csak üresség és hamis illúziók társulnak, amelyeket mi (ők) alapigazságként fogunk fel. De ez nem az igazság és ez megütközést kelt sokakban. Ha valamit vagy valakit én személy szerint szépnek tartok, nagyon is valószínű hogy más nem fogja szépnek tartani. Az ebből fakadó kis ütközetek, verbális csaták eleve vesztésre állnak úgy, hogy az egyes felek közül mindegyik, kivétel nélkül, eleve nyertesnek érzi magát. Sok az így gerjedő indulat, amit le kell vezetni, aminek a végére kell járni, sok a bosszú lehetősége és a kicsinyesség is. Az ember, aki elbújik a sérthetetlensége mögé és onnan esztétikai véleményt nyilvánít, a legnagyobb jó szándéka ellenére is: maga és társai ellen fordul, másokon keresztül önmagát találja csúnyának, a saját rútságát vetíti ki a világba. Kit érdekel ugyanis ha valaminek a külső kérge csúf? Csak azokat, akik a külső kéregnél nem jutnak tovább. És ez valóban csúfság, szépséggel eltakart belső rothadás. Nagyobb hazugság tehát másra azt mondani hogy ronda, mint hallgatni arról, hogy mit gondolunk mások külsejéről. Ez a hazugság az eleve halott témának a meggyalázása és mint ilyen, kerülendő.

Ennek fényében kérdéses marad, hogy minek kommentelek vagy posztolok bármit is? A válasz bonyolult, nem is írom le, mert magam sem tudom. Valószínűleg emberi gyarlóság hogy szeretem megosztani gondolataimat másokkal és néha fellángoló embergyűlöletemet kiélni ott ahol mindenki más is teszi. De valószínűleg leginkább azért, mert szeretem az életemet és a szép dolgokat, és ha valami megzavar ebben a szeretésben, azt ki kell írnom magamból hogy megnyugodjak és hogy a végére jussak olyan problémáknak, amelyek felzaklatnak.

2012. március 20., kedd

Keret vagy távcső

Ma a menekülésről és az álmokról írok.
A szomszédos irodaépületben dolgozó két lány az udvaron cigizik, majd beszélgetnek, majd újabb cigire gyújtanak és telefonálnak és az épület védelmére odarakott kék nemesacél korláton gerendagyakorlatokat parodizálnak és az épület előtt megálló kamionsofőrrel beszélgetnek, aki vékony derekuk, az enyhe szélben meglebbenő hajuk, rövid ujjú pólójuk és virágos, csábító frisseségük miatt állt meg, holott hátul, a szervízben lenne dolga.

Ezek az emberek menekültek, a napi munka és monotónia menekültjei. Mind máshol vannak most, a fiú a lányok ágyában, szeretkeznek vegyesen, majd egyenként, majd egyszerre, vagy állatkertben sétálnak, fagyit nyalva, vagy kihalt strandon friss harapós szélben összebújnak, a lányok a fűben hemperegnek nevetve, a Balaton-parton, kéz a kézben, gondtalanul, vihogva futnak a naplemente felé. Este koncert, másnap másnap. És mindez elölről, amíg csak lehet.

Mindennapi drog az elvágyódás, lottónyereményről való álmodozás, az agy művészi tornája, amiben a művészi nem más, mint vágyaink erkölcsi felemelése pillanatnyi állapotunk fölé. A boldogság így csak karnyújtásnyira van, egy kép erejéig, egy emlék erejéig, egy szép, kerek női mell erejéig. Mintha ez az álom, ez a menekülés megmenthetne bennünket a túlságosan sivárnak érzett világtól. Ki sugallja ezt nekünk? Ki olyan bátor manapság, hogy a dúlt hiteknek katedrálist emeljen? Vagy mi vagyunk azok, akik ennyire vágyunk egy egységes világra?

Sugallni senki sem sugallhatja, hiszen nem áll mellettünk senki álmodozásainkban. Senki embernek nem tetszik hogyha álmodozunk, hiszen a mi álmaink őt hátráltatják. Az álomvilág ugyanis az a világ ahol mindenki pontosan azt cselekszi és gondolja, amit az álmodó elvár tőle. Minden más ellentmondás felébreszt minket az álmodozásból és puszta tervvé silányítja az oly tökéletes képet, amiből a kompromisszumkészség vagy a tökéletes bezárkózás a kiút. Az ember megtartja magának álmait, megvalósításuk ugyanis a másik álmaival ütközik. Tehát emiatt sem és a puszta irracionalitás miatt sem sugallja senki hogy álmodjunk. A média sem sugalmaz semmit. Beindít kémiai és biológiai folyamatokat az agyunk, amikor a reklámokat látva éhségérzetet ébresztve bennünk, beindítja az álmodozást és annak szélsőséges formáját, a sóvárgást. Ha a média súgná nekünk meg álmainkat, olyan idolok szerint kéne alakítanunk életünket, amelyet soha nem érhetünk el. Logikusan: ez olyan csapda, ami ellen ösztönösen védekezik az agy. A reklámban szereplő női orgazmus nem adja el a tusfürdőt. Nincsen olyan idióta a Föld nevű bolygón, aki elhiszi hogy egy tusfürdő már a puszta habzásával kéjes sikolyokat ébreszt az emberben. Maga a pulzáló nő sem lehet az éhség direkt tárgya, az egész üzenet nem más, mint: mi, reklámkészítők tudunk nevetni magunkon, tudjuk hogy ez hülyeség, és te jól meglepődtél, nevetsz is magadban, parodizálod a reklámunk bornírtságát a barátaidnak is....és észreveszed a polcon a tusfürdőt a boltban, és mert kíváncsi vagy és emlékszem a reklámra, megszagolod és kellemesnek találod majd a tucatillatot mert könnyed, vidám érzések szállnak meg, amikor a reklámra gondolsz. Becsaptunk? NEM. Van lehetőséged elutasítani a terméket, a reklámot, az egész hajcihőt, elég ha elolvasod az összetevők listáját, elég ha arra gondolsz, milyen a szexuális életed vagy az is elég ha megnézed az árát és összehasonlítod nem reklámozott termékekkel. Nem sugall neked senki semmit, azért vagy ember, mert van lehetőséged választani és a lehetőségek között mérlegelni, nem pedig primitív módon, impulzusok alapján dönteni.

Az álmodozás szükséges az embernek, de sajnos úgy tud csak porból városokat építeni és képeket festeni, hogy azt semmi nem óvja a leggyengébb széltől sem. Kötőanyaga ennek az elvágyódás, a sóvárgás és az éhség. Sajnos, hitünk, hiteink is így épülnek fel többnyire és nem tanítanak meg minket arra, hogyan kezeljük összeomlásukat. Utána persze prófétákat, látnokokat várunk hogy a dúlt hiteknek katedrálisokat építsenek, az örökkévalóságnak, az összetartásnak és az élethez való alapnak. És mikor nem jönnek el (vagy a hamis próféták jelennek meg a színen), mi magunk kezdjünk el összeszedni a romokat hogy abból, kishitűségtől vezérelve, csak egy viskót emeljünk saját magunk szentélyének. Mert szükségünk van erre a hajlékra, a keretre, amibe a világot befoglalhatjuk, e nélkül ugyanis a valóság annyira iszonyú és terebélyes, átláthatatlan, mint semmi más. 

De jó ez a látásmód? Tényleg szükség van a keretre? És ha távcsőre váltanánk? És amit a távolban látunk, elindulnánk felfedezni, ahelyett, hogy álmodozunk róla? Így a kaland is megmarad (felfedezni a világot úgy, ahogyan csak mi tudjuk) és menekülnünk sem kell. Bent, kint, mindegy. A lényeg a kaland.

2012. március 16., péntek

Szívet tépő káprázat (március 15 margójára).

Élményszámba megy már a mizantrópiám. Jól szórakoztat, amikor attól vagyok boldog, hogy elképzelem: a munkahelyem, ami egy irodaház, nincsen többé, helyén madarakkal és bogarakkal tarkított, kusza liget lüktet békésen és a napok és az éjszakák úgy jönnek és mennek az időn kívül, mintha semmi sem változott volna.
Amikor még sokat játszottam stratégiai játékokat, füldugóval a fülemben, gyakran elméláztam a be nem épített tájak rajzolt szépségén, az el-elrepülő madarak algoritmusán, a száz meg száz kilométerekről oda nem hallatszó emberi nyüzsgés hiányán. Boldogság, nyugalom, izgatottság szállt meg ilyenkor: milyen lehetett a föld, ahol élek, mielőtt haza lett volna vagy nemzet? Milyen lehetett a ligetek, árterek, folyók harmonia caelestis-e, mielőtt kisajátítottuk volna ezt a föld-darabot? Mit ér egyáltalán a nemzet, a haza, a magyar kultúra számomra, ha minden csak az én egyénem létezése szempontjából relatív és nincsen mögötte az égi harmóniának ez az abszolút igazsága?
Manapság (közhelyes és pongyola így kezdeni egy mondatot, de nem vagyok és nem is leszek író) az információk egy jelentős hányada egyetlen fogalom köré összepontosul, e mentén áramlik, és ez által módosul értelme: és ez a fogalom a nemzet. Aki nemzetről beszél, csak az igazi hazafi, holott aki igazi hazafi, nem beszél feleslegesen sokat a saját hovatartozásáról és nem csacsog állandóan "nemzetül". A magyar kultúra is, ami szereti magát (vagyis mi szeretjük őt) más kultúrák fölé helyezni, nem létező fogalommá válik lassan: nem létezik mert nem tudjuk elfogadni egységesen, mi is lehet az. Arany Jánost (a legnagyobb magyar nyelvművelők egyikét) nem tanítják, József Attilát könnyedén kikosarazzák kommunizmusa miatt, Dsida Jenőt pedig nyíltan semmibe veszik, mert bár nagyszerű és nagy hatású költőnk volt, meglehetősen keveset foglalkozott olyan magasztos dolgokkal, mint a nemzet, Trianon, vagy a Magyar Ugar. 

Ugyanígy a politika is: Magyarországon kétféle politika létezik: nemzeti és amit a nemzeti oldal nem tart annak. Kétféle intézmény létezik: nemzeti és mindaz, ami ezzel retorikával szemben áll. Két részre bomlott országunkat két aspektusból támadják: nemzeti hovatartozásunkat kérdőjelezik meg és ezzel a kritikával kialakítják a „nemzetietlenek” csoportját is. De vajon attól lesz nemzet a nemzet, hogy annak hívjuk? Szerintem nem.
Ha megvizsgálnánk a nemzet szó kialakulásának fogalmát, látnánk, hogy az egy baromi unalmas, mégis sokatmondó eredményre vezet: mégpedig arra, hogy a nemzet az, amit a nemzettudathoz tartozó emberek csoportja annak gondol. Nemzet vagyok én, a skinhead, a cigány, a zsidó és nemzettag az is, aki Károlyi Mihály szobra elől ellopva a virágokat („Nemzetgyilkosnak nem jár virág”) kizárja azokat a nemzettársait a nemzetből, akik tisztelik Károlyit és munkásságát. Az én nemzetemben mindenki boldog, és mint Nagy László, én is féltem ezt a boldog, tiszta képet, félreteszem, hűtlen leszek hozzá és igyekszem elfelejteni.

Abban, hogy mit értünk nemzeten, nincsen egyetértés. Miért gondoljuk, hogy létezik egyáltalán? Miért gondoljuk hogy valami egyetemes és alapvető igazság, intézmény, öröktől való dolog? Miért gondoljuk hogy jogunk van megalkotni és ezzel mást kizárni, vagy éppenséggel, beengedni ebbe a körbe?

Mert ha a fákra, a madarakra, a sok gyönyörű dallamra gondolok, amit akkor hallok, amikor meglátom a Tiszát méltóságteljesen hömpölyögni, vagy a Balatont viharos dühében, akkor rájövök, hogy az egész szart sem ér, hogy nem, nincsen nemzet, a nemzet az egy pilanatnyi, kreált dolog, mások ellenében, valamilyen aktuális ellenségkép alapján szervezett valami, egy nyúlós, széteső katyvasz, aminek értékes alkotói mellett ott vannak a rohadt és poshadó részek, a megkemenyédett, irracionális maradványok, a forrongó, forradalmi balfaszságok is, a "csakazértis" meg a "csakazértsem". Ott van benne a volt huszár, aki, elszökve az ellenség fogságából, egyetlen ép kezének tudatában ismét jelentkezett tüzérnek és ott van benne a volt huszár, aki képtelen megbirkózni a tudattal, hogy a lázongás ma már nem vezet eredményre, hiába a szép eszmék, hiába a jó szándék.

Amikor kinézek az ablakunkon, fákat, házakat, utakat látok, az eget felszabdaló kábeleket, mint vad, örjöngő üzeneteket, hogy csak az ember fontos, csakis a nemzet és csakis a haza. A ház előtt álló fán van egy fészek, egy magasságban az ablakkal. Ha pedig azt nézem, nem is kell koncentrálnom, hogy eltűnjenek ezek a fékevesztett, gyűlölködésre hajlamosító akadályok a látóteremből. Csak a fa, csak a madár, csak a természet kiismerhetetlen algoritmusa. Minden más: gyullasztó ábránd és szívet tépő káprázat.