Keret vagy távcső

Ma a menekülésről és az álmokról írok.

A szomszédos irodaépületben dolgozó két lány az udvaron cigizik, majd beszélgetnek, majd újabb cigire gyújtanak és telefonálnak és az épület védelmére odarakott kék nemesacél korláton gerendagyakorlatokat parodizálnak és az épület előtt megálló kamionsofőrrel beszélgetnek, aki vékony derekuk, az enyhe szélben meglebbenő hajuk, rövid ujjú pólójuk és virágos, csábító frisseségük miatt állt meg, holott hátul, a szervízben lenne dolga.

Ezek az emberek menekültek, a napi munka és monotónia menekültjei. Mind máshol vannak most, a fiú a lányok ágyában, szeretkeznek vegyesen, majd egyenként, majd egyszerre, vagy állatkertben sétálnak, fagyit nyalva, vagy kihalt strandon friss harapós szélben összebújnak, a lányok a fűben hemperegnek nevetve, a Balaton-parton, kéz a kézben, gondtalanul, vihogva futnak a naplemente felé. Este koncert, másnap másnap. És mindez elölről, amíg csak lehet.

Mindennapi drog az elvágyódás, lottónyereményről való álmodozás, az agy művészi tornája, amiben a művészi nem más, mint vágyaink erkölcsi felemelése pillanatnyi állapotunk fölé. A boldogság így csak karnyújtásnyira van, egy kép erejéig, egy emlék erejéig, egy szép, kerek női mell erejéig. Mintha ez az álom, ez a menekülés megmenthetne bennünket a túlságosan sivárnak érzett világtól. Ki sugallja ezt nekünk? Ki olyan bátor manapság, hogy a dúlt hiteknek katedrálist emeljen? Vagy mi vagyunk azok, akik ennyire vágyunk egy egységes világra?

Sugallni senki sem sugallhatja, hiszen nem áll mellettünk senki álmodozásainkban. Senki embernek nem tetszik hogyha álmodozunk, hiszen a mi álmaink őt hátráltatják. Az álomvilág ugyanis az a világ ahol mindenki pontosan azt cselekszi és gondolja, amit az álmodó elvár tőle. Minden más ellentmondás felébreszt minket az álmodozásból és puszta tervvé silányítja az oly tökéletes képet, amiből a kompromisszumkészség vagy a tökéletes bezárkózás a kiút. Az ember megtartja magának álmait, megvalósításuk ugyanis a másik álmaival ütközik. Tehát emiatt sem és a puszta irracionalitás miatt sem sugallja senki hogy álmodjunk. A média sem sugalmaz semmit. Beindít kémiai és biológiai folyamatokat az agyunk, amikor a reklámokat látva éhségérzetet ébresztve bennünk, beindítja az álmodozást és annak szélsőséges formáját, a sóvárgást. Ha a média súgná nekünk meg álmainkat, olyan idolok szerint kéne alakítanunk életünket, amelyet soha nem érhetünk el. Logikusan: ez olyan csapda, ami ellen ösztönösen védekezik az agy. A reklámban szereplő női orgazmus nem adja el a tusfürdőt. Nincsen olyan idióta a Föld nevű bolygón, aki elhiszi hogy egy tusfürdő már a puszta habzásával kéjes sikolyokat ébreszt az emberben. Maga a pulzáló nő sem lehet az éhség direkt tárgya, az egész üzenet nem más, mint: mi, reklámkészítők tudunk nevetni magunkon, tudjuk hogy ez hülyeség, és te jól meglepődtél, nevetsz is magadban, parodizálod a reklámunk bornírtságát a barátaidnak is....és észreveszed a polcon a tusfürdőt a boltban, és mert kíváncsi vagy és emlékszem a reklámra, megszagolod és kellemesnek találod majd a tucatillatot mert könnyed, vidám érzések szállnak meg, amikor a reklámra gondolsz. Becsaptunk? NEM. Van lehetőséged elutasítani a terméket, a reklámot, az egész hajcihőt, elég ha elolvasod az összetevők listáját, elég ha arra gondolsz, milyen a szexuális életed vagy az is elég ha megnézed az árát és összehasonlítod nem reklámozott termékekkel. Nem sugall neked senki semmit, azért vagy ember, mert van lehetőséged választani és a lehetőségek között mérlegelni, nem pedig primitív módon, impulzusok alapján dönteni.

Az álmodozás szükséges az embernek, de sajnos úgy tud csak porból városokat építeni és képeket festeni, hogy azt semmi nem óvja a leggyengébb széltől sem. Kötőanyaga ennek az elvágyódás, a sóvárgás és az éhség. Sajnos, hitünk, hiteink is így épülnek fel többnyire és nem tanítanak meg minket arra, hogyan kezeljük összeomlásukat. Utána persze prófétákat, látnokokat várunk hogy a dúlt hiteknek katedrálisokat építsenek, az örökkévalóságnak, az összetartásnak és az élethez való alapnak. És mikor nem jönnek el (vagy a hamis próféták jelennek meg a színen), mi magunk kezdjünk el összeszedni a romokat hogy abból, kishitűségtől vezérelve, csak egy viskót emeljünk saját magunk szentélyének. Mert szükségünk van erre a hajlékra, a keretre, amibe a világot befoglalhatjuk, e nélkül ugyanis a valóság annyira iszonyú és terebélyes, átláthatatlan, mint semmi más. 

De jó ez a látásmód? Tényleg szükség van a keretre? És ha távcsőre váltanánk? És amit a távolban látunk, elindulnánk felfedezni, ahelyett, hogy álmodozunk róla? Így a kaland is megmarad (felfedezni a világot úgy, ahogyan csak mi tudjuk) és menekülnünk sem kell. Bent, kint, mindegy. A lényeg a kaland.

Szívet tépő káprázat (március 15 margójára).

Élményszámba megy már a mizantrópiám. Jól szórakoztat, amikor attól vagyok boldog, hogy elképzelem: a munkahelyem, ami egy irodaház, nincsen többé, helyén madarakkal és bogarakkal tarkított, kusza liget lüktet békésen és a napok és az éjszakák úgy jönnek és mennek az időn kívül, mintha semmi sem változott volna.

Amikor még sokat játszottam stratégiai játékokat, füldugóval a fülemben, gyakran elméláztam a be nem épített tájak rajzolt szépségén, az el-elrepülő madarak algoritmusán, a száz meg száz kilométerekről oda nem hallatszó emberi nyüzsgés hiányán. Boldogság, nyugalom, izgatottság szállt meg ilyenkor: milyen lehetett a föld, ahol élek, mielőtt haza lett volna vagy nemzet? Milyen lehetett a ligetek, árterek, folyók harmonia caelestis-e, mielőtt kisajátítottuk volna ezt a föld-darabot? Mit ér egyáltalán a nemzet, a haza, a magyar kultúra számomra, ha minden csak az én egyénem létezése szempontjából relatív és nincsen mögötte az égi harmóniának ez az abszolút igazsága?

Manapság (közhelyes és pongyola így kezdeni egy mondatot, de nem vagyok és nem is leszek író) az információk egy jelentős hányada egyetlen fogalom köré összepontosul, e mentén áramlik, és ez által módosul értelme: és ez a fogalom a nemzet. Aki nemzetről beszél, csak az igazi hazafi, holott aki igazi hazafi, nem beszél feleslegesen sokat a saját hovatartozásáról és nem csacsog állandóan "nemzetül". A magyar kultúra is, ami szereti magát (vagyis mi szeretjük őt) más kultúrák fölé helyezni, nem létező fogalommá válik lassan: nem létezik mert nem tudjuk elfogadni egységesen, mi is lehet az. Arany Jánost (a legnagyobb magyar nyelvművelők egyikét) nem tanítják, József Attilát könnyedén kikosarazzák kommunizmusa miatt, Dsida Jenőt pedig nyíltan semmibe veszik, mert bár nagyszerű és nagy hatású költőnk volt, meglehetősen keveset foglalkozott olyan magasztos dolgokkal, mint a nemzet, Trianon, vagy a Magyar Ugar. 

Ugyanígy a politika is: Magyarországon kétféle politika létezik: nemzeti és amit a nemzeti oldal nem tart annak. Kétféle intézmény létezik: nemzeti és mindaz, ami ezzel retorikával szemben áll. Két részre bomlott országunkat két aspektusból támadják: nemzeti hovatartozásunkat kérdőjelezik meg és ezzel a kritikával kialakítják a „nemzetietlenek” csoportját is. De vajon attól lesz nemzet a nemzet, hogy annak hívjuk? Szerintem nem.

Ha megvizsgálnánk a nemzet szó kialakulásának fogalmát, látnánk, hogy az egy baromi unalmas, mégis sokatmondó eredményre vezet: mégpedig arra, hogy a nemzet az, amit a nemzettudathoz tartozó emberek csoportja annak gondol. Nemzet vagyok én, a skinhead, a cigány, a zsidó és nemzettag az is, aki Károlyi Mihály szobra elől ellopva a virágokat („Nemzetgyilkosnak nem jár virág”) kizárja azokat a nemzettársait a nemzetből, akik tisztelik Károlyit és munkásságát. Az én nemzetemben mindenki boldog, és mint Nagy László, én is féltem ezt a boldog, tiszta képet, félreteszem, hűtlen leszek hozzá és igyekszem elfelejteni.

Abban, hogy mit értünk nemzeten, nincsen egyetértés. Miért gondoljuk, hogy létezik egyáltalán? Miért gondoljuk hogy valami egyetemes és alapvető igazság, intézmény, öröktől való dolog? Miért gondoljuk hogy jogunk van megalkotni és ezzel mást kizárni, vagy éppenséggel, beengedni ebbe a körbe?

Mert ha a fákra, a madarakra, a sok gyönyörű dallamra gondolok, amit akkor hallok, amikor meglátom a Tiszát méltóságteljesen hömpölyögni, vagy a Balatont viharos dühében, akkor rájövök, hogy az egész szart sem ér, hogy nem, nincsen nemzet, a nemzet az egy pilanatnyi, kreált dolog, mások ellenében, valamilyen aktuális ellenségkép alapján szervezett valami, egy nyúlós, széteső katyvasz, aminek értékes alkotói mellett ott vannak a rohadt és poshadó részek, a megkemenyédett, irracionális maradványok, a forrongó, forradalmi balfaszságok is, a "csakazértis" meg a "csakazértsem". Ott van benne a volt huszár, aki, elszökve az ellenség fogságából, egyetlen ép kezének tudatában ismét jelentkezett tüzérnek és ott van benne a volt huszár, aki képtelen megbirkózni a tudattal, hogy a lázongás ma már nem vezet eredményre, hiába a szép eszmék, hiába a jó szándék.

Amikor kinézek az ablakunkon, fákat, házakat, utakat látok, az eget felszabdaló kábeleket, mint vad, örjöngő üzeneteket, hogy csak az ember fontos, csakis a nemzet és csakis a haza. A ház előtt álló fán van egy fészek, egy magasságban az ablakkal. Ha pedig azt nézem, nem is kell koncentrálnom, hogy eltűnjenek ezek a fékevesztett, gyűlölködésre hajlamosító akadályok a látóteremből. Csak a fa, csak a madár, csak a természet kiismerhetetlen algoritmusa. Minden más: gyullasztó ábránd és szívet tépő káprázat.