Capitaly

The trouble with the rat race is that even if you win, you’re still a rat. – William Sloane Coffin

A jelenkori könyvkritika elsiklik a tény felett, hogy egyre több és egyre borzasztóbb regény születik az éhségről, a vágyról és annak csillapíthatatlanságáról. A vámpír-regények, a különböző, a kiüresedést bemutatni hivatott írások zöme ezekkel a kulcs-szavakkal könnyen megfoghatóvá válnak. Divat lett persze, és szexi dolog a vérivás de ez csupán csak menekülés a valóság elől: a horrorfantáziák az emberi lélek elvenjébe vágnak. Ha mi magunk vérre nem is vágyunk, de egy biztosabb, kiszámíthatóbb és csak a jelennel foglalkozó, saját magunkat abszolút középpontba helyező életre igen.

Mi hozhat létre ilyen függést a vágyainkkal? Vajon a kapitalizmus pusztulása? A folyamatosan, mindenről félretájékoztató média? Az információk túlcsordulása a hétköznapokban? Mi az a központi drog amit fogyasztva az ember eljut a horizonton túlra, ahol már semmi más nincsen, mit az éhség? Ahol már tényleg semmi más célja nincsen az életnek, mint a szerzés és a birtoklás? 

Vajon, van-e valami más célja is az életnek mint a szerzés és a birtoklás?

Volt egy játék gyermekkoromban, Capitaly-nak hívták. Nagyon szerettem vele játszani, bár a skizofréniába hajló, szivárványos réteken és gyárak szivarfüstös irodáiban egyaránt szárnyaló személyiségem már eközben is kezdett kiütközni rajtam. A játék lényege nem más, mint minél több pénzre és ingatlanra szert tenni a játék során egészen az egyik  vagy az összes játékos csődjéig.  Az utolsó talpon maradt nyer.

Halmoztam a kártyákat, a kis papírpénzeket és meg voltam sértődve, ha valakinek adót, hozzájárulást vagy szállodahasználatot kellett fizetnem. Nem tetszett persze az sem, hogy ha olyan számot dobtam a dobókockával, hogy nem tudtam megállni a startmezőn, hanem át kell haladnom rajta, így feleannyit zsebeltem be a szabályok szerint. Mindig is azt gondoltam, hogy ezek a dolgok járnak nekem és hisztiztem mint egy hülyegyerek, ha nem kaptam meg. Azt hagyjuk hogy a szüleim ezt engedték-e vagy sem. A lényeg, hogy soha nem tanultam meg rendesen küzdeni és soha nem tanultam meg veszíteni. A mai napig féltékeny vagyok a nálam sikeresebb emberekre.

Azonban egy napon, úgy döntöttem, felhagyok a Capitalyval. Ültem a tábla felett, egyedül, mivel senki nem tudott akkor leülni velem játszani, és 14 éves fejjel rájöttem hogy ez a játék számomra mit jelent, mit jelképez és hogy én ezzel nem tudok és soha nem is fogok tudni teljesen azonosulni. Amikor legközelebb barátaimmal leültem játszani, ők nyugodtan játszottak, célratörően, küzdve az első helyért és mások kinyírásáért, én pedig a háttérben visszavonulva, csendesen megültem a három darab közepesen értékes ingatlanomon. Ugyanis rájöttem: nem tudnak ellenem tenni semmit. Lassú, kiszámítható, csöndes elmúlásomat csak az időnkénti nagyobb befizetések siettették és lassan maga a játék tett tönkre engem, nem pedig a vágy hogy előretörjek és hogy nyerjek, a nyílt harcot vállalva.

A kapitalizmus szelleme ilyen: a töretlen haladásba és fejlődésbe vetett hitre épül és ez a hit puszta ábránd. Ebből a hitből egy logikusabb, szebb, jobb világ következik, olyasvalami, amiben a jó és sokat dolgozó ember elnyeri jutalmát, a rossz tönkremegy, és még a jog is ítélkezik felette. Csak hogy az elmúlt pár évszázad láthatóan nem támasztja alá ezt a hitet, az ember és társadalma nem lett igazságosabb és bár eszközei minőségileg fejlődtek, a társadalmi fejlődés megrekedt valahol a polgárság kialakulásánál. Az emberek igazságérzete, egymás iránti érzelmei, nyitottsága vagy együttműködésre való hajlama csak kényszer útján születik meg, nem pedig az általános nyitottságból. És ez a kapitalizmusnak köszönhető, ami valamilyen csavaros módon együtt járt az információ-éhséggel és ez utóbbi elhozta az intimszféra totális leépítését. Olyannyira a szabadságra vágytunk, hogy megkaptuk annak tökéletes anti-utópiáját: az Szabadság Falanszterét, az Egyenlőség 1984-t, a Testvériség Náci Németországát.

A Capitaly csak egy egyszerű verziója annak, amilyen a világ és tudom, hogy a gyerekeimnek is meg fogom tanítani, hogyan kell játszani. Szükségük lesz a leckére hogy elfogadhassák a többséget hogy életben maradjanak. Azonban látom, hogy ami szellemiségre a játék épül, az emberi társadalmakban törést, visszafejlődést, agresszív expanziót eredményezett és emiatt úgy gondolom, hogy a jólét, a haladás és fejlődés (bármit is jelentsenek ezek a fogalmak) sulykolása emberek milliárdjainak fejébe nagy bűne az emberiség egy bizonyos hányadának és ezét felelősséggel tartozik (tartozunk). Az éhség és sóvárgás létrejöttéért ez a szellemiség igenis felelős, komisz dolgokat hitet el az emberekkel, és arra a tényre alapozza komiszságát hogy az egyes ember alapvetően szeretne szabadon, boldogan élni. 

Ezt a szabadság és boldogság iránti vágyat erősíti fel a kapitalizmus és hajtja túl, - mintha egy olyan zsoké ülné meg a lovat, akit nem érdekel, hogy a ló megdöglik-e alatta, mert nem érdekli a ló. Csak saját maga érdekli, lóból amúgy is sok van, elég pénzért bármikor vehet egyet, ha akar.

Talán a jelenlegi válsággal elérkezik végre a lehetőség, hogy a zsoké pihentesse a lovat vagy együttműködjön vele és inkább, verseny helyett, felfedezőútra induljon vele. A világ fejlődése ugyanis zsákutcába futott a nagy versengéssel. Ideje pihenni és kitalálni valami mást.

Az internet esztétikuma (Tökéletesség és kudarc)

A mai nap szépe Erika. Erika szereti a barátait (nanee!) meg szereti a jó zenéket (biztos?) meg szereti a nyarat. Erika szeret mindent ami szép és jó, bár, ha nem szeretné, az felvetné annak a lehetőségét hogy Erika szociopata vagy pszichopata, és titokban a texasi láncfűrészes gyilkos a példaképe. Legalábbis az internetet olvasók, elé prekoncepciókkal leülők szerint. Ha tehát ők (mi) azt olvasnánk ott hogy "Csenge szereti a hagymát és a pálpusztai sajtot, szabadidejében lószart lapátol és azért nem látjátok mosolyogni, mert fogainak összmennyisége kevesebb mint füleinek összege", mentem máshogy értékelnénk az ő esztétikumát. Meglehetősen dögös és fülledt képzeteket gerjesztő képei ellenére hagymaszagúnak képzelnénk és büdösnek, holott az illúzió - hogy édes, finom illata van, hogy ott, ahol a nyakán a forróságtól szeretkezés közben kidagad egy ér, ott van elrejtve az örök élet titka - fontos nekünk (nem tudom hogy a fenti dolgokat Csenge szereti-e és hogy szeretkezés közben nyakán kidagad-e egy ér). Hagynám a témát boncolgatni, naponta 1000 ilyen idétlen cikk, bejegyzés és komment felett siklok el mintha valami bizarr Bosch-festmény lenne a táj én meg a felette repülő, alaktalan kíbic, a pestisdoktor.

De most már leszállok, a szárnyamból tollat ragadok és inkább kiírom magamból ami forr bennem: az internetes kommentelés nem más mint egyszerű hullagyalázás. Az anyag, amiről szólnak a cikkek, bejegyzések, kommentek, már régen halott: nem más ez, mint a vizuális esztétika, amely felett az emberek úgy ütköztetik véleményüket, mintha az az egyetlen és legigazabb igazság lenne, vagy öntik reakcióikat a digitális térbe úgy, mintha a névtelenségük és álcájuk egyben sérthetetlenségüket biztosítaná. Azért halott téma, mert hazugság: senki nem úgy néz ki a valóságban mint egy fényképen, vagy smink nélkül vagy sminkkel vagy motoron vagy kocsi alatt szerelés közben vagy egy vaddisznóval viaskodva a gemenci erdőben. Az emberi lényünk szépségének múlandó pillanatait felidézni hivatott képekhez csak üresség és hamis illúziók társulnak, amelyeket mi (ők) alapigazságként fogunk fel. De ez nem az igazság és ez megütközést kelt sokakban. Ha valamit vagy valakit én személy szerint szépnek tartok, nagyon is valószínű hogy más nem fogja szépnek tartani. Az ebből fakadó kis ütközetek, verbális csaták eleve vesztésre állnak úgy, hogy az egyes felek közül mindegyik, kivétel nélkül, eleve nyertesnek érzi magát. Sok az így gerjedő indulat, amit le kell vezetni, aminek a végére kell járni, sok a bosszú lehetősége és a kicsinyesség is. Az ember, aki elbújik a sérthetetlensége mögé és onnan esztétikai véleményt nyilvánít, a legnagyobb jó szándéka ellenére is: maga és társai ellen fordul, másokon keresztül önmagát találja csúnyának, a saját rútságát vetíti ki a világba. Kit érdekel ugyanis ha valaminek a külső kérge csúf? Csak azokat, akik a külső kéregnél nem jutnak tovább. És ez valóban csúfság, szépséggel eltakart belső rothadás. Nagyobb hazugság tehát másra azt mondani hogy ronda, mint hallgatni arról, hogy mit gondolunk mások külsejéről. Ez a hazugság az eleve halott témának a meggyalázása és mint ilyen, kerülendő.

Ennek fényében kérdéses marad, hogy minek kommentelek vagy posztolok bármit is? A válasz bonyolult, nem is írom le, mert magam sem tudom. Valószínűleg emberi gyarlóság hogy szeretem megosztani gondolataimat másokkal és néha fellángoló embergyűlöletemet kiélni ott ahol mindenki más is teszi. De valószínűleg leginkább azért, mert szeretem az életemet és a szép dolgokat, és ha valami megzavar ebben a szeretésben, azt ki kell írnom magamból hogy megnyugodjak és hogy a végére jussak olyan problémáknak, amelyek felzaklatnak.